Nincs

Miről is zengjek most? Daloljak fáról?
Füves mezőről, vad pusztaságról?
A kinti világ hazug szaváról?
Arról hogy fejemben hogy cikáznak
ki nem mondott beteg szavak?
Mondjak el talán egy istenítő dalt
melyet elszórok a téren
hogy úgy vonuljak be majd
a történelembe, mint egyházi szégyen?
Ez nem az én reszortom.
Miért érdekelnének a szenté avatott
hazug férgek, kik glóriával pózolnak a falon?
Nem érdekel a média által szabott
politikai fertő, sem a cenzúra,
mely korlátoz és bűzölgő istenként ül
és vár egy új mártirra,
kit addig rugdoshat míg teste kihül.
Nem érdekel a szerelem elkorcsosult fogalma,
ahol már csak az számít dinnye, vagy alma,
ahol egy elfajzott tinédzser is lehet több gyerek apja,
ahol csak az számít aki a töködet nyalja.
Förtelmes az ember.
Nem kér, de vesz. Gyáva, de mer.
Mindig játssza Istent, de sose tervel.
S akár csak a cigit a sarkon, az életét is úgy dobja el.
Tizenévesek szenvednek,
mert a szomszéd szuka vemhes lett,
Pedig pár hónapja, annyi volt a legfőbb baja,
hogy nem tudta szájon, vagy tomporon rakja.
És zengte az igét: “Szerelmes vagyok”,
pedig mindegy neki ágy, vagy sarok.
A lényeg csak annyi hogy hányszor volt olyan,
hogy a lány arcába spriccelt a spermium folyam.
“Szerelmem, cicám, drágám, életem, kedvesem.
a nevét még nem jegyeztem meg teljesen…”
A következő meg erkölcsről prédikál:
“Nem iszok alkoholt, nem drogozok, habár
remélem a nőm bevette a bogyót.
Az nem számít narkónak mert nekem tesz vele jót.”
Egy visszaöklendezett köpetben kell élnem
és melegnek mondanak, mert így vélem,
mert nem kezelem szajhaként az ellenkező nemet,
vagy nem török el minden segélykérő kezet.
Bolond vagyok mert nem érzek együtt,
mert nem vagyok sablonos, soviniszta, petyhüdt.
És fiatalságom ellenére túl sokszor mondtam
azt a rövid szót hogy “belefáradtam”.